Adorján Viktor a magyar nyelvű színházi szakirodalom jelentős adósságát törlesztette Jerzy Grotowskiról, a 20. század egyik legnagyobb hatású színházi személyiségéről, munkásságáról és annak hatástörténetéről írott, közel 600 oldalas, képi illusztrációkban is gazdag monográfiájával.

Tímár András és Pintér Géza recenziója a Helikon Irodalom- és kultúratudományi szemle, az MTA Irodalomtudományi Kutatóintézetének folyóirata kiadvány 2017 / 1. szám, 159-160. oldal

Adorján Viktor: A laboratórium, Az opolei­ wroclawi színházi Laboratórium tevékenysége és utóélete 1959-től napjainkig. Budapest, Magyar Műhely Kiadó – Ráció Kiadó, 2015, 599 1.

Adorján Viktor a magyar nyelvű színházi szakirodalom jelentős adósságát törlesztette Jerzy Grotowskiról, a 20. század egyik legnagyobb hatású színházi személyiségéről, munkásságáról és annak hatástörténetéről írott, közel 600 oldalas, képi illusztrációkban is gazdag monográfiájával.

A vállalkozás azért is kiemelkedően fontos – s mind a téma, mind annak szempontrendszere továbbgondolásra ösztönző –, mivel a hazai (megkésett vagy éppen hiányában artikulálódó) Grotowski-recepció mindmáig olyan alkotói alapszövegek teljes terjedelmű magyar fordítását kénytelen nélkülözni, mint például A szegény színház felé (Towards a Poor Theatre) című tanulmánykötete (ennek rövid részlete olvasható: Jerzy Grotowski, Színház és rituálé, ford. Pályi András, Kalligram, Pozsony, 1999.), amely jelen­ tőségében a magyar szakirodalomban is referenciapontnak számító Sztanyiszlavszkij (színész) elmélet-írói műveihez hasonlítható.

A kötet három nagy egységben tárgyalja az életművet és annak gyakorlati örökségét. Az első a Laboratórium Színház előadásokat bemutató, repertoárszínházi tevékenységét 1959- 1970-ig a ,,szegény színház” felé, majd a „színház elhagyását”, s a színész helyett az individuumban rejlő lehetőségek kutatására összpontosító, a passzív nézői szerepet aktív „résztvevővé” átalakító, ún. parateátrális kutatások időszakát 1970-1985-ig. A ,,Folytatások és örökségek” címmel megjelölt harmadik egység az 1975-től napjainkig tartó, vagyis a másodikkal erős átfedésben induló időszakot mutatja be, amelyben több rövidebb intervallumú kutatási irányt rendszerez: a Források Színháza, az Objektív Dráma és a Rituális Művészetek (Ritual Arts és/azaz Art as Vehicle) egymástól eltérő célkitűzésekkel bíró, de egy fejlődési ívbe rendezhető, folyamatként értelmezhető szakaszok. E fejezet fontos része azon olaszországi és lengyelországi „örökösök” bemutatása is, akik révén a mai napig autentikus kutatómunka zajlik a Grotowski-életmű folytatásaként. A kötet két „intermezzó”-jában – s itt vállal talán legnagyobb kockázatot a szerző – az aktuális tudományos diszkurzusban preferált performativitáselmélet horizontjából tesz kísérletet a szegény színház és a parateatralitás fogalmainak színházelméleti kontextusba helyezésére.

A Laboratórium-kötet filológiai muníciózussága, forrásokat, korabeli dokumentumokat és az elmúlt évtizedek szakirodalmának bemutatását is átfogó ismeretanyaga csakúgy, mint olvasmányos nyelvezete és gazdag terminológiai bázisa különleges bravúrnak számít, mivel Grotowskiról nem könnyű áttekinthető szempontok mentén, világos állításokban fogalmazni. Grotowski mítosz lett, s Adorján Viktor könyve éppen rendszerezettségével és pontosságával szembesít e mítosszal, a főképp Nyugat-Európában végbement, fogalommá vált név inflálódásának alakulástörténetével. A kötetnek köszönhetően a mítosz mögött megjelenik az alkotó személyiség, s az az állandó, az egész életművét átható gondolatkör, amelyet a „totális cselekvés” aktusának módszeres kutatásaként pozicionálhatunk. Mintha ennek keresésében, elérésében és tökéletesítésében sűrűsödne az életmű esszenciája, amely mögött felsejlenek az individuum személyes motivációi, illetve egy korszak (az 1960-80-as évek) szellemiségének jellemzői, adottságai, elvárásai.

Rögzítenünk kell, hogy a totális cselekvés eszménye, amely – s ez színháztörténeti közmegegyezés: Ryszard Cieslak Állhatatos hercegben nyújtott alakítása valósított meg először – nem valamiféle laboratóriumban előállított mesterséges színészi cselekvés, hanem inkább olyan aktivitás, amelyre minden ember képes, képessé válhat, vagy meg is valósít életében. Mindennek színházi vagy rituális szempontból való különlegessége éppen újrateremthetőségében áll, és éppen ebben mutatkozik meg nehézsége is. Amit Grotowski a Laboratórium Színházban, majd a Pontederai Munkaközpontban keresett, az valójában minden népi hagyomány performatív cselekvésében fellelhető, s nagyrészt e felismerés vezetett el később a színházművészet antropológiai szempontú kutatásához.
Ryszard Cieslak mellett Thomas Richards, Grotowski másik jeles tanítványa volt az, aki a totális cselekvés elsajátításán túl képessé vált az ehhez szükséges tanulói folyamatot mások felé is közvetíteni, tehát precíz és hiteles pedagógiai munkát végezni. Ebben a gyakorlati munkában jelenik meg a kötetben is visszatérően tárgyalt improvizáció kérdésköre. S míg a fogalom a grotowskiánus színházi gondolkodás hatástörténetének megkerülhetetlen (és divatot teremtő) gyakorlati és elméleti kulcsfogalma lett, addig a rendező élete utolsó szakaszában – részben instrukciójának félreértése, másrészt saját, a téma ellentétes irányból való megközelítése okán – már a „Don’t improvíse, please!” nézetét vallotta.

A kötet egyik leggyakrabban megjelenő fogalma maga a (laboratóriumi) kutatás, amely, mint tudományos attitűd, a színház méltóságáért és/vagy önigazolásáért folytatott több százéves küzdelem olykor aktuális fegyvere, olykor kiválóan hatékony eszköze lett a 20. század második felének számos nagy hírű és sikeres színházi alkotója (így Peter Brook, Eugenio Barba, Ariane Mnouchkine) számára is.

A Grotowski-életmű jelentőségét abban is felfedezhetjük, hogy az 1970-es évek színházi forradalmával kialakuló új, illetve újból felfedezett „műfajok”, szemléletek s azok képviselői (mint az utcaszínház, a társadalmi színház, a színházterápia, a színház-pedagógia, a színház-antropológia stb.) mind Grotowski munkásságának első húsz éves periódusából (vagy annak félreértéséből) találják meg saját igazolásukat: gondolhatunk akár a színházi tér változatos újragondolására, a közönséggel folytatott kapcsolatra, például az előadások előtti rendszeres bevezetőkre, a keleti tradíciók használatára, az önállósulni képes teátrális alapú pedagógiai tevékenységekre és legfőképpen Grotowski színházetikai elgondolásaira.

Ez utóbbi szempont az ensemble típusú működésben mutatja lényegi jelentőségét. Az általában 7-8 fővel dolgozó Laboratórium Színházban alig volt fluktuáció, ami fontos eleme a hosszú távon (akár tíz éven keresztül, napi 8-16 órában) érlelhető és stabil egzisztenciális háttérrel bíró kutatómunkának, hogy az „ifjúság virágának a helyén a mesterség virága rügyezzen ki” (Thomas Richards), s amelynek az Állhatatos herceg vagy az Apocalypsis cum Figuris lettek legfőbb, kánonalkotó előadásai.

Adorján Viktor remek kötete hatástörténeti szempontból is érvényes a kortárs színházművészet számára, mivel Grotowski a színház nemzetközi kommercalizálódásával szemben kívánt ellenáramlatot képezni, egyszersmind közvetve vagy közvetlenül az ensemble, a csoport típusú színházi formáció hagyományát védeni.